Remélem, nem unjátok még ezt a képet a mohás, pici üreggel, az előtte virító gólyahírrel. Nemsokára elengedem, de előtte elmesélem, miért olyan érdekes nekem.

Mátraszentimre határában találtam, a Szentimrét Szentlászlóval összekötő kék kereszt (+) turistaút mentén.

Idén először április közepén sétáltam arra. A bükkösök alján növény még alig. Szürke bükk-törzsek szürke köveken, a tavalyi avar barna abroszán. Mégsem nyomasztó. A bükkös szürkéje ilyenkor is fenséges.

A friss moha zöldje a szürkeségben mégis jó volt a lelkemnek, az életet jelezte.

És néhol, az erek vizenyője mentén, meg a vaddisznók dagonyájánál gólyahír mosolygott. Ezeket a meleg, napsárga  foltokat már vártam a hazafelé-úton, évek óta ezzel indítom a tavaszt a Mátrában. Nem lehet mosolygás nélkül elmenni mellettük. Mert, ugye: ,,Jó a hír, jó a hír, Isten hozott Gólyahír!''

- Mi szél hozott, kis futár

- Nem szél hozott, napsugár.

- Kedves gazdád ki lehet?

- Fűnevelő kikelet.

- S mi a jó hír, aranyom?

- Sárgulhat a kalapom.

- Jó a hír, jó a hír, Isten hozott Gólyahír!

(Hallgassátok meg, ha gondoljátok! Köszönjük, Gryllus Vilmos és Sarkadi Sándor!)

Jópár éve járunk már arra, de ezt a forrást még nem vettük észre. Biztosan csak időszakos, és az idei nagy hónak köszönhető, hogy most ilyen bő vízzel csordogált.

Nagy lelkesedésemben nem is készítettem távolabbi képet arról, hogy ez a kis üreg, ami itatja a környékét, egy fa lába alatt nyílik. Talán a gyökerei is segítenek a boltozatot tartani.

Ez a kép, amin ez látszik, most készült, egy hónappal később, május közepén.

A sárga elveszett azóta a virágból, de a zöld burjánzása kárpótolhat mindenkit, aki elindul, és megtalálja a bükkfa talpa alatt a talán még forrásozó, talán a nyár melegétől már megszikkadt üreget.

Gyertek ti is! Az erdő mindig szép!