Benedek Elek: A kásahegy

Volt egyszer egy szegényasszony és annak egy lánya. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Hej, elbúsulja magát a leány: ő bizony többet nem éhezik, elmegy szerencsét próbálni.

Addig ment, mendegélt, míg egy rengeteg nagy erdőbe ért. Ott az erdőben találkozott egy öregasszonnyal, s köszönt neki illendőképpen.

– Adjon Isten jó napot öreganyám!

– Adjon Isten neked is, édös lányom! Hol jársz te itt, ahol a madár se jár?

Elkesergi a lány búját-baját, s azt mondja rá az öregasszony:

– Sose búsulj, édös lányom! Nesze, adok neked egy fazekacskát, s azt kell mondanod: „főj fazekacskám!”, s egyszeribe megtelik kásával. Aztán, ha elég a kása, csak azt kell mondanod: „elég már fazekacskám!”, s egyszeriben vége a főzésnek.

Megköszönte a leány az ajándékot. Hazaszaladt nagy örömmel, s mindjárt kipróbálta a fazekacskát.

Csak azt mondta – főj fazekacskám! – s hát az egyszerre megtelt kásával. Főtt, fortyogott a kása. Aztán szólt neki – elég volt, fazekacskám! – és vége lett a főzésnek.

Persze jó dolguk volt ezután. Annyi kását ehettek, emennyit csak akartak.

Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a leány elment hazulról, az anyja meg közben megéhezett. Szólt hát a fazekacskának – főj fazekacskám! Főtt, fortyogott a fazekacska, egy szempillantásban megtelt kásával. Másik szempillantásból ki is folyt belőle. Az asszony elfelejtette, hogy mit kell mondani.

Csak folyt, folyt a kása. Megtelt vele a konyha, aztán az egész ház. Onnét kifolyt az udvarra, s az udvarról az utcára. Megteltek a házak mind kásával. Még ez sem elég, a házakban sem fért el a kása. Rettentő nagy hegy kerekedett a kásából.

Szerencse, hogy a leány hazajött, s megállította a fazekacskát. Különben az egész világ egy nagy-nagy kásahegy lett volna.