Én csak álltam, nem tudtam, merre nézzek. Itt három, ott öt, kettő… negyed óra múlva tíz, húsz, száz. Ültek az avarban, száguldtak a széllel, reppentek maguktól, emelkedtek, süllyedtek, lebegtek.

Hátha nincs időtök olvasni, a lényeget írom az elejére: menjetek ki még ma-holnap este egy erdőszélre, botanikuskertbe! Ha nektek is szerencsétek lesz, csodát láthattok.

Kilenc óra körül már jó, ha kiértek, tízkor indulhattok is haza :-) Ha már nem találtok vezetett szentjánosbogár nézést, érdemes önállóan is elindulni.

Ezen a linken nagyon jól összefoglalják, hogyan is működik ez a szépség, érdemes elolvasni.

Itt pedig egy videó, amin már látszik, mire is lehet számítani.

Sajnos én nem tudtam képpel megörökíteni, de nem bánom, mert mélyebben igen. Menjetek ki ti is, lássátok élőben!

Eddig a lényeg. Most egy kis bővítés.

Láttátok a Szaffit? És a gyerekeitek látták? Ha nem, akkor még egy szabadon választható mazsola egy másik estére, vagy egy esős délutánra. Nézzétek meg! (Kötelezőt akartam írni, de mégsem. Az már nem is mazsola.)

A bejegyzés címe a Szaffiból való. „Ékes mécses, százlángos, gyújts világot, szentjános!” Cafrinka (a pipázó anyó, Szaffi nevelőanyja, vagy gazdája?) elmondta ezt a mondókát a szobában, összecsapta a tenyerét, és egyből világos lett. A szentjánosbogarak keringeni kezdtek az asztal felett. Mesés, már-már varázslatos lámpás, de hát más varázslat is van ám a mesében.

A varázslatos szó jutott eszembe a valóságban is tegnap este.

Feljöttünk a Mátrába (máshol is járunk azért néha! :-)).

Mindig meglep, milyen jó itt lenni. Már az út idefelé… A hegyek, erdőszélek, messzebb a viharos felhők – gondoltuk, mi is elázunk rendesen, de nem bántuk.

A „kertben”, ami igaziból egy darab erdőszél, megint ajándék várt. Érik a szamóca. Az erdei. Pici, savanykás, de utánozhatatlan zamatú. És ahogy leguggoltam szedni, szép fekete-mélybordó bogyókat láttam mellette az avarban. No, ez mi lehet? Majdnem elkezdtem meghatározni, de a száráról hamar megismertem: cseresznye. Nem földi, csak a szél lefújta nekünk a fáról, mert olyan magasan érik, hogy azt egyébként csak messziről csodálhatnánk. Elvadult, régi fák, apró, picit kesernyés, fanyar gyümölccsel. A piacon szerintem sokan rá sem néznének. Pedig annyira különleges. Tessék. Még ki sem nyitottuk a házat, máris ennyi finomság.

Negyed tíz felé kijöttem a házból, kicsit hallgatni a csendet, meg nézni az erdőt, ahogy húzódik rá a sötét. Fújt szél, még hangoskodtak a madarak. Ez volt a csend. Ahogy mentem volna be, az ajtó üvegéről rám kacsintott egy lednyi zöld mosoly. Azért mosoly, mert már tudtam, mi ez.

Már vagy 15 éve, így június végén mindig keresem őket több-kevesebb sikerrel. Akkor láttam életemben először szentjánosbogár rajzást. A Karancsban sütögettünk, és a házigazda elsétált velünk párszáz méterre egy erdei ösvényre. És amit ott láttam, az csupa mosoly volt. Az életre kelt mese. (Azóta csak egy-egy lárvát, bogarat láttam kacsintgatni a kis lámpásukkal, de tőlük is jobb kedvem lett mindig, mert eszembe juttatták a karancsi erdőszélt.)

Arra gondoltam, az idén is megkaptam a magam neonzöld kacsintását, most a Mátrától.

Azért reménykedtem, hátha lesz még pár, hátha lesz sok. Vártam, kukucskáltam a bokrok, falevelek alá. Ahogy egyre sötétebb lett, mintha Cafrinka mondókájára válaszolnának, itt-ott az avar felett, fényes, apró pontok kezdek villanni.

Én csak álltam, nem tudtam, merre nézzek. Itt három, ott öt, kettő… negyed óra múlva tíz, húsz, száz. Ültek az avarban, száguldtak a széllel, reppentek maguktól, emelkedtek, süllyedtek, lebegtek.

Mint tizenöt éve a Karancsban.

Az elején van az a link, ahol megtaláljátok a csoda magyarázatát, és amit persze az eszemmel én is tudok.

De ahogy tegnap álltam a pici tisztáson és néztem be a fák közé, nekem egyértelmű volt, hogy mit is látok igazán.

Tényleg lámpásokat.

Ezek a lámpások, ha úgy hisszük, az erdei manók, vagy törpék segítői. Amikor ők épp nehezebben látnak, meg már a nyári szabadság előtt fáradtabbak is a sok munkától, jönnek a szentjánosbogarak, és jelzik nekik a hazafelé úton, hogy merre vigyázzanak. Ha lent vannak, valami gödröt jeleznek. Vagy bokaficamító göröngyöt. Ha magasabban járnak, akkor egy keresztben belógó ágat, ami alatt a fejet be kell húzni. Ahol a veszély, oda villannak. Ezért a fénylő lebegés.

Tegnap ez nem is volt kérdés. Az erdőben mese lakik, és a mese lámpásai a szentjánosbogarak.

Ezek a lámpások a mese határán, itt a Mátrában, vagy ahol épp látjátok, látjuk őket, bevilágítanak a lelkünkbe is. Amikor épp nehezebben látunk, meg már a nyári szabadság előtt fáradtabbak vagyunk a sok munkától, jönnek a szentjánosbogarak, és szép, lebegő, zöldes csillogással segítenek, hogy vegyük észre, van körülöttünk szépség, csoda, mosolygás.

A héten országszerte, nálunk Veresegyházon is, Szentjánosbogár táborokat tartottak. Erről itt olvashat, aki kíváncsi rá. Ezekben a táborokban a szentjánosbogarak a résztvevő gyerekek, akik az adott település családjainál laknak a tábor ideje alatt. Nálunk is lakott két vendég, Katica és Nóri. Önmagában az is öröm volt, hogy ott voltak. De a tegnap esti (tizenöt év utáni újabb) csodalátás után kicsit azt érzem, VALAKI küldte nekünk ezt az örömöt a befogadásért.